Veszély és biztonság, kockázat és élet, dicsőség és halál – összeférhetetlen ellentétpárok, melyek együttesen mégis a Forma–1 lényegét adják. Jules Bianchi a bajnokság történetének 33. áldozata, s esete újra e feloldhatatlannak tűnő ellentmondásra irányította rá a figyelmünket.

21 évvel az imolai feketehétvége után a Forma–1 ismét egy pályán történt baleset következtében elhunyt versenyzőt gyászol. Jules Bianchi a Forma–1 1950 óta íródó történetének 33. olyan versenyzője volt, aki nagydíjhétvégén vagy hivatalos tesztelésen szenvedett végzetes kimenetelű balesetet. Ezen listán persze nem szerepelnek azok az áldozatok (köztük az olyan bajnokokkal, mint Alberto Ascari vagy Jim Clark), akik nem az F1-ben és/vagy hivatalos F1-es eseményen veszítették életüket.

Utoljára 1994. május 1-jén gyászolt a királykategória mezőnye: az akkori San Marinó-i Nagydíjon elhunyt Ayrton Senna balesete előtt egy nappal ráadásul Roland Ratzenberger is életét veszítette. Azt megelőzően 1986-ban történt utoljára halálos kimenetelű baleset – Elio de Angelis egy franciaországi teszten vesztette életét – az F1-ben, versenyen pedig 1982-ben Kanadában, ahol Riccardo Paletti hunyt el. Az 1980-as években ezen kívül még Gilles Villeneuve és Patrick Depallier halt meg a versenypályán.

Ilyen tekintetben a legrosszabb évtizedeket a 60-as és 70-es évek jelentették. Előbbi évtizedben 11-en, utóbbiban 10-en lelték halálukat a versenypályán az F1-ben, míg az 1950-es években összesen öten. Ehhez persze nem árt hozzátenni, hogy eleinte jóval kevesebb hivatalos versenyt rendeztek, s a kezdetekkor számos résztvevőt az F1-en kívül érte utol a végzete. A Juan Manuel Fangio halálának 20. évfordulója alkalmából írt megemlékezésünkben idéztük is az argentint, aki elmondta: csak az aktív versenyzői pályafutása során 30 embert látott a versenypályán meghalni…

Az elmúlt 21 évben csak szerencsénk volt?

Ehhez képest az elmúlt 21 áldozat nélküli év igencsak szép eredmény az F1 biztonságáért dolgozók részéről. Különösképpen ha belegondolunk, hány és hány kőkemény balesetet láthattunk e két évtized alatt, melyeket kisebb sérülésekkel, sokszor pedig sértetlenül úsztak meg résztvevőik. Olivier Panis és Michael Schumacher 1997-ben, illetve 1999-ben egy komoly bukást élt túl lábtöréssel; Robert Kubicának 2007-ben montreali horrorbalesete után mindössze egyetlen futamot kellett kihagynia; Felipe Massa is felépült 2009-es brutális hungaroringi balesete után; Mark Webber pedig teljesen ép bőrrel úszta meg 2010-es ijesztő valenciai repülését. (És a sor még számos közelmúltbéli példával folytatható.)

Ezen esetek alapján már-már azt hihettük, az F1-es biztonság kielégítően magas szintre jutott. Csakhogy Jules Bianchi bukása rávilágított: ilyen szint nem létezik. Hiszen hiába maradt viszonylag épen még a 92 G-s erőhatás után is Marussiájának utasfülkéje, az a bizonyos darus kocsi attól még ott volt a kavicságyban, ahogy a szuzukai verseny kései rajtja miatt is rosszak voltak a látási viszonyok… E két tényezőt, melyek szerencsétlen együttese valamilyen szinten egyaránt hozzájárulhatott a tragédiához, az FIA azóta már igyekezett kiiktatni az egyenletből (a virtuális biztonsági autóval, valamint a korábbi rajtokkal).

A versenyzők érdekvédelmi szervezete, a GPDA azonban hangsúlyozza, Bianchi halála megmutatta, hogy a Forma–1 döntéshozói továbbra sem dőlhetnek hátra. „A Forma–1 egy nagy tehetségét veszítette el, egy nagyszerű embert, egy remek barátot. Huszonegy évvel Ayrton Senna és Roland Ratzenberger halála után most elveszítettük Jules-t, aki egy versenypályán történt baleset következtében hunyt el. Ez brutális módon emlékeztetett minket arra, továbbra is mennyire veszélyes a versenyzés. Mi, a versenyzők a látható fejlődés ellenére is tartozunk annyival a versenyzőtársadalomnak, az elvesztett társaknak, Jules-nek, a családjának és a barátainak, hogy sohasem adjuk alább a biztonság fejlesztése terén. Mély részvétünk Jules családja és barátai felé”– állt az Alexander Wurz vezette szövetség közleményében.

Az F1 kereskedelmi ügyeit irányító Bernie Ecclestone csak visszhangozni tudta szavaikat. „Nagyon szomorú hallani, ami Jules-lel történt. Egy nagyon tehetséges versenyzővel, egy kedves emberrel lettünk szegényebbek. Nem szabad hagynunk, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhessen” – jelentette ki. „Természetesen ez veszélyes. Mindig mindent megtettünk a versenyzők biztonságáért, mivel az emberek nem baleseteket akarnak látni, hanem versenyzést.”

Graeme Lowdon, a Manor Marussia sportigazgatója, Bianchi korábbi főnöke ugyanerre figyelmeztetett. „Mindig fontos tanulni az efféle balesetekből. Meg kell mondjuk, a sportág máris rendkívül nagyot fejlődött a biztonság terén. Remélhetőleg soha többé nem látunk ilyen balesetet.”

Max Mosley, az FIA korábbi elnöke az 1994-es halálesetek után rendkívül sokat tett azért, hogy a Forma–1 biztonsági szempontból olyan magas szintre jusson, ahol jelenleg áll. Ettől függetlenül ő is óva int az elbizakodottságtól. „Nem lenne helyénvaló azt hinni, hogy a Forma–1 biztonságossá vált, mert nincs így. Mindig ott leselkedik annak a veszélye, hogy valami tönkremegy. Nem csökkentheted soha nullára a sérülés kockázatát, de úgy vélem, már sikerült minimalizálnunk. A biztonságon mindig lehet javítani. És fontos, hogy mindig megpróbáljunk elébe menni a dolgoknak, mintsem várni, és csak a baleset után reagálni” – figyelmeztetett.

Veszély: értékmérő, vonzerő – de ellenség is!

A történtek mindeközben új vetületet adtak a sportág jelenéről és jövőjéről szóló vitáknak is. Az F1-et ugyanis sokan bírálják, mert túlságosan vegytisztává vált, s szép lassan kihal belőle az izgalom, a kockázat. Egyesek szerint éppen ezért arra kell törekedni, hogy a jövőben ismét nagyobb legyen a tét. Ez azonban nehezen összeegyeztethető a biztonság növelésére való törekvés alapgondolatával. És Bianchi halála után meglehetősen furcsán hangzó célkitűzésnek is tűnne.

Ezen tudathasadásos helyzetre hívta fel a figyelmet a korábbi versenyző David Coulthard is a BBC-nek írt legfrissebb cikkében. „Aki valaha is érintett volt a motorsportban, nem hiheti azt, hogy sosincs veszély. Még ha az F1-ben nem is halt meg senki a Senna és Bianchi halála közötti időszakban, más sorozatokban igenis láthattunk haláleseteket. Aki autóba ül, tudja, hogy kockára teszi az életét, ennek ellenére mégis beülnek azért, amit ettől a tevékenységtől kapnak. Én éppen Senna halála révén kaphattam lehetőséget az F1-re – őt váltottam a Williamsnél. Sosem felejtettem el ezt. De számomra a versenyzés öröme, hogy egy csapat része lehetek, többet nyomott a latban, mint az ismeretlen tényezők, hogy bármi történhet velem” – magyarázta a skót.

Majd figyelmeztetett, bárki, aki kapcsolatba kerül az autóversenyzéssel, veszélynek teszi ki magát.„Elfogadni ezt, azonban nem jelent egyet azzal, hogy semmit sem teszünk ellene. Aki ma érintett ebben a sportágban, annak gondolnia kell erre. Abban a 21 évben, amelyben rendszeres vendég voltam a nagydíjak helyszínein, a biztonság folyamatosan fejlődött. Egészen addig a pontig, hogy ma már az emberek azt a kérdést is fölteszik, nem mentünk-e túlságosan messzire a veszély csökkentése terén” – utalt a jelenkor kritikusaira, akik például az óriási, aszfaltozott bukóterekkel ellátott pályákat bírálják, s a kockázatot hiányolják.

„Bianchi balesete bizonyította, hogy a veszély ma is ott van. Ez az egyik régi versenypályán történt, a legnehezebb körülmények között, esőben, sötétedésnél, egy rendkívül nehéz kanyarban. Ha egy újabb, nagyobb bukóterekkel ellátott pályán történik, sokkal kisebb lett volna rá az esély. De nem is kérdés, hogy a versenyzők azt mondanák, ott kevésbé élvezetes versenyezni, mint Szuzukában”– írja Coulthard.

„És ez nem azért van, mert azt gondolnák, a halál lehetőségének is a kihívás részét kell képeznie. Hanem azért, mert minél nagyobb a hiba, annál nagyobbak a következményei. Ahelyett, hogy kicsúsznának és simán visszatérnének, megsérülhet az autójuk, akár ütközhetnek is. És ha sértetlenül is szállnak ki, higgyék el nekem, valójában nagyon is sérülnek (az önérzetük)! Ez a különbség a között, hogy 50 pennyt teszel fel a ruletten, vagy 50 ezer fontot. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a nyereség és a megelégedés. Ez egy alapvető ellentmondás – és vonzerő –, amely az F1 lényegét adja” – vonta le a következtetést a többszörös futamgyőztes.